C. M. Vigano érsek egyházon belüli helyzetről szóló nyilatkozatának elemzése /2. rész: Krisztus egyháza kontra Bergoglio antiegyháza/

Ezt a videót megnézheted itt is: https://vkpatriarhat.org/hu/vigano-ersek-2/

Iratkozzon fel a BKP hírlevelére https://bit.ly/3Ozn0Co

Idézet C. M. Vigano érsektől: „Szürreális helyzetben találtuk magunkat, amikor a hierarchia magát katolikusnak nevezi – és ezért az egyháztesttől engedelmességet követel –, miközben olyan tanokat vall, amelyeket a zsinat előtt még elítélt; egyúttal heretikus tanként elítéli azokat a tanokat, amelyeket ezideig minden pápa tanított.“
Vigano érsek ezzel a kijelentésével de facto rámutat arra, hogy a jelenlegi hierarchia, amely magát katolikusnak nevezi, már nem katolikus. Leleplezi a hierarchiát, hogy azokat a heréziseket, amelyeket köteles elítélni, vallja, és a katolikus tanítást, amelyet köteles vallani, elítéli. A paradigmaváltással és a Fiducia supplicans elfogadásával ellentmond saját lényegének. Az érsek ezért rámutat arra, hogy ennek a hierarchiának, amely engedetlen Isten felé, nincs joga engedelmességet követelni.
Idézet C. M. Vigano érsektől: „Erre akkor kerül sor, amikor az abszolút elszakad az Igazságtól és olymódon relativizálódik, hogy alkalmazkodik a világ lelkéhez.“
A hierarchia, amely katolikusnak nevezi magát, köteles képviselni Isten tekintélyét. Ha azonban a herézisekkel elszakadt az Igazságtól, és alkalmazkodott a világ lelkéhez, relativizálva tanít Isten igazságairól. Ezzel ez a hierarchia elveszíti azt a jogát, hogy Isten tekintélyével lépjen fel és engedelmességet követeljen. A látható egyházi tekintélyt azonban a katolikusok automatikusan Isten tekintélyének tekintik. Bergoglio visszaél ezzel, olyan heréziseket hirdet, amelyek a legalapvetőbb hitigazságokat tagadják, és emellett engedelmességet követel. Itt az egyetlen megoldás a Krisztus egyházának eme gyilkosától történő elszakadás.
Idézet C. M. Viganotól: „Hogyan járnának ma el az utolsó századok pápái? A skizma bűnében bűnösnek találnának-e engem vagy éppenhogy azt ítélnék el, aki az ő utódjuknak hirdeti magát?“
Vigano érsek felteszi a kérdést: Kit ítélnének el a zsinat előtti pápák – őt vagy az aposztata Bergogliot, aki utódjuknak hirdeti magát? Erre egyértelmű a válasz: Bergogliot ítélnék el mint eretnek főpapot. C. M. Vigano érseket pedig Krisztus egyháza hűséges pásztorának ismernék el.
Idézet C. M. Viganotól: „A modernista Sanhedrin rajtam kívül még az összes katolikus pápa fölött is ítélkezik és ítél el minnyájunkat, mert az a hit, amelyet ezek a pápák védelmeztek, az enyém; azokat a tévelygéseket, amelyeket Bergoglio védelmez, ők kivétel nélkül elítélték.“
Ezzel a kijelentésével az érsek rámutat arra, hogy ő képviseli az egész egyház és a II. Vaticanum előtti pápák igazhitű tanítását és igazhitű hagyományát.
Idézet C. M. Viganotól: „Kérdem tehát: milyen folytonosság lehet két olyan valóság között, amelyek taszítják egymást és ellentmondanak egymásnak? Bergoglio zsinati és szinodális egyháza között és aközött, amelyet ‚reformációellenes félelemmel blokkolnak‘, amelytől ő osztentatív módon elhatárolódik? És milyen ‚egyházzal‘ lennék én a skizma állapotában, amikor az, amelyik katolikusnak hirdeti magát, éppen abban különbözik az igazi egyháztól, hogy azt hirdeti, amit az igaz egyház elítélt, és azzal, hogy elítéli azt, amit az igaz egyház hirdetett?“
Az érsek ismét rámutat arra, hogy mennyire értelmetlen a skizmával való gyanúsítás egy olyan ember által, aki a zsinat utáni szinodális egyházat képviseli. Ez a szinodális egyház nemcsak skizmában van, hanem egyenesen aposztázisban. Az, hogy Vigano érsek elszakad tőle, az az ő szent kötelessége. Isten és az egyház iránti hűség megköveteli ezt tőle. Semmi esetre sincs szó a skizma bűnéről!
Idézet C. M. Viganotól: „A zsinati egyház képviselői úgy válaszolnak, hogy ez az egyház testének „szükséges megújulása“ keretében történő fejlődésnek tudható be; mindeközben a katolikus tanítói hivatal nekünk azt tanítja, hogy az Igazság változhatatlan és a dogmafejlődésről szóló tan heretikus.”
Az érsek ismét rámutat az ún. zsinati egyház tévelygéseire, amely bevezette az egyház testének valamiféle fejlődését, hogy ezzel igazolja a herézisek hirdetését. Az érsek ismét hangsúlyozza, hogy maga az Igazság változhatatlan és a dogmafejlődésről szóló tan heretikus.
Idézet C. M. Viganotól: „Kétségtelen:, két egyház: mindegyik a saját tanításával, liturgiájával és szentjeivel; azonban amíg a katolikus hívő számára az egyház egy, szent, katolikus és apostoli, addig Bergoglio számára az egyház zsinati, ökumenikus, inkluzív, immigrációs, ökológiailag fenntartható és barátságos a homoszexuálisok irányában.”
Bergoglio azt az egyházi struktúrát, amelynek az élén áll, azonosítja Krisztus egyházával. Az érsek azonban hagsúlyozza, hogy ma két egyház van, mindegyik a saját tanításával. A Bergoglioé, a zsinati, szinodális, szodomita …. Ez azonban semmi esetre sem Krisztus egyháza!
Idézet C. M. Viganotól: „Lehetséges tehát, hogy az egyház tévelygéseket kezdett tanítani? Hihetjük, hogy az az egyház az üdvösség egyetlen frigyládája és egyúttal a lelkek elkárhozásának eszköze is? Hogy a misztikus test elválasztja magát az ő isteni fejétől, Jézus Krisztustól, úgyhogy a Megváltó ígérete nem teljesedhet be? Ez természetesen megengedhetetlen, és azok, akik ezt a gondolatot támogatják, herézisbe és skizmába esnek. Az egyház nem taníthat tévelygéseket, sem a feje, a római pápa, nem lehet egyszerre heretikus és igazhitű is, nem lehet Péter Júdás is, nem lehet egyszerre közösségben az elődeivel és ugyanakkor velük skizmában is. Az egyetlen teológiailag lehetséges válasz az, hogy a zsinati hierarchia, amely magát katolikusnak jelenti ki, de nem azt a hitet vallja, mint amelyet a katolikus egyház kétezer éven át szüntelenül tanított, másik testhez tartozik, ezért nem képviseli Krisztus igaz egyházát.“
Az érsek logikusan, a tények alapján, arra a megállapításra jut, hogy Krisztus egyháza és Bergoglio egyháza ellentétesek egymással. Ezt tudatosítania kellene minden püspöknek és papnak, de minden katolikusnak is, és le kellene vonni a világos konzekvenciát, mégpedig: el kell szakadni Bergogliotól és az ő szektájától!
Idézet C. M. Vigano érsektől: „Miből következtetünk arra, hogy a ‚szinodális egyház“ és annak feje, Bergoglio, nem a katolikus hitet vallja? Az összes tagja teljes és feltétel nélküli ragaszkodásából azokhoz a hittani tévedésekhez és herézisekhez, amelyeket a katolikus egyház tévedhetetlen tanítói hivatala már elítélt, és mindennemű tanítás, erkölcsi előírás, istentiszteleti cselekmény és vallási gyakorlat látványos elutasításából, amelyeket nem hagyott jóvá a ‚zsinatuk‘.“
Vigano érsek két bizonyítékot is felhoz arra nézve, hogy a szinodális egyháznak, Bergoglioval az élén, nincs katolikus hite. Az első bizonyíték az, hogy teljesen és feltétel nélkül ragaszkodik a hittani tévedésekhez és herézisekhez, amelyeket az egyház tanítói hivatala már elítélt. A másik bizonyíték az, hogy látványosan elutasítja azt a katolikus tanítást és erkölcsöt, amelyet az ő zsinatuk nem hagyott jóvá.
Jézus Krisztus megparancsolja az evangélium hirdetését minden teremtménynek, miközben a zsinat bevezette a dialógust. Ez az jelenti, hogy a misszionáriusnak tisztelettel hallgatnia kell a pogány tévelygésekre, és nem hirdetheti az evangéliumot, hogy úgymond meg ne sértse őket. Az igaz missziót, amelynek alapja, közepe és csúcsa Jézus Krisztus, „szégyenletes prozelitizmusnak“ és az ún. hívők megkörnyékezésének tekintik. Ennek a gyümölcse az, hogy elindult a hinduizmus európai antimissziója a jóga által, és hasonlóan a buddhizmus antimissziója a keleti meditációk és a harcművészetek által. És az egyház? Reklámozza mindezeket! Ez a II. Vaticanum lelke, amely ellentmond Krisztus Lelkének.
Idézet C, M. Vigano érsektől: „Közülük senki sem tudja tiszta lelkiismerettel aláírni a tridenti hitvallást és az antimodernista esküt, mert az, amit mindkettő kifejez, ellentéte annak, amit a II. Vaticanum és az ún. ‚zsinati magisztérium‘ tanít és ami azokból következik.“
Az érsek bemutatja, hogy a zsinati egyház – amelynek élén Bergoglio áll – nem katolikus. Közülük senki sem tudja tiszta lelkiismerettel aláírni a tridenti hitvallást, amely világosan kifejezi a változhatatlan igazságokat az üdvösségünkről. A tridenti hitvallással összhangban X. Pius pápa is reagált az akkori modernizmusra, amely megfertőzte az egyházat a 19. és a 20. század fordulóján. Ez ellen a herézis ellen megírta az antimodernista esküt, amelyet le kellett tennie minden papnak és minden püspöknek. Tudni szükséges, hogy a zsinat éppen ellenkezőleg ajtót nyitott a modernizmus elítélt heréziseinek, és a II. Vaticanum lelke pedig beültette ezeket az összes katolikus szemináriumba.
Ezek a modernista herézisek ellentmondanak az Írás és a Hagyományok lényegének, azaz a hitre és az erkölcsre vonatkozó katolikus dogmáknak. A modernizmus kétségbevonta a Szentírás természetfölöttiségét. Az érsek hozzáteszi, hogy a tridenti hitvallás és az antimodernista eskü éppen az ellenkezője annak, mint amit a II. Vaticanum és az ún. ‚zsinati magisztérium‘ tanít és mindannak, ami azokból következik. Vagyis a zsinat heretikus, a zsinat lelke szintén heretikus és a gyümölcsei is heretikusak, és Bergoglio az ő szinodális útjával csak kiteljesíti a zsinat programját, amelynek semmi köze sincs a katolikus, azaz az üdvözítő hithez.
Idézet C. M. Vigano érsektől: „Mivel teológiailag tarthatatlan, hogy az egyház és a pápaság inkább a pusztulás, mint az üdvösség eszközei, szükségszerűen arra a megállapításra jutunk, hogy az ún. ‚zsinati egyház‘ és a ‚zsinati pápák‘ – VI. Páltól fogva – tévelygő tanításai továbbra is anomáliát jelentenek, amely súlyosan kétségbevonja magiszteriális és vezetői tekintélyük legitimitását.
Figyeljük csak meg a gesztusokat, pl. II. János Pálét, amelyek megszegik a Tízparancsolat első parancsolatát, és egyúttal káros precedensek a hívők számára. Engedte, hogy Indiában egy szakrális papnő Siva isten jelét tegye a homlokára, és elfogadta a mágikus koszorút. Megcsókolta a Koránt, amely nem ismeri el Jézus Krisztust Isten Fiának,és a keresztények, mint máshitűek megölésére szólít. Többször is megtisztelte a New Age atyjának, Ghandinak a sírját, ahol dícsérő beszédet mondott.
II. János Pál Assisiben aposztatikus gesztust tett. Ezzel a katolikus egyház közvéleményében lelki törés és heretikus változás állt be. Meghívta a pogány kultuszok tisztelőit, akik démonokat tisztelnek, és rendelkezésükre bocsátotta a templomokat Assisiben, hogy ezekben végezhessék mágikus szertartásaikat, s ezzel megszentségtelenítsék a templomokat. Aztán ő maga is imádkozott velük az ún. Közös Atyához. Csakhogy a pogányok nem ismerik el a Teremtő Istent sem, démonokhoz imádkoznak! Ő nem hirdette nekik Krisztust. Mégcsak szóban sem tett bizonyságot előttük a mi Urunkról és Megváltónkról! Aztán pedig velük együtt, azokkal, akik tudatosan fordulnak a démonokhoz és az ördöghöz, imádkozta a Miatyánkot. Kihez imádkozott így velük együtt? Istenhez vagy az ördöghöz?
II. János Pál Assisiben egy új hagyományt épített fel, az ún. vallások közötti találkozókat a II. Vaticanum lelkével. Gesztusával kihirdette, hogy a pogány utak az üdvösség útjának alternatív útjai, amelyek Isten Fia megváltó kereszthalálához kapcsolódnak. Ezzel jelentősen megváltoztatta a katolikusok gondolkodását, mintha Krisztus Jézus már nem lenne egyedüli Megváltó.
Egész pápasága alatt érvényre juttatta és jóváhagyta a modernizmus heréziseit és a misszió vallások közötti párbeszéddel való helyettesítését.
Az ilyen egyház és az ilyen pápaság valójában inkább a pusztulás, mint az üdvösség eszközei, amint arra Vigano érsek rámutat. Csakhogy II. János Pál és Bergoglio Ferenc is csak a II. Vaticanum lelkét testesíti meg.
Idézet C. M. Vigano érsektől: Ez azt jelenti, hogy meg kell értenünk, hogy a tekintély felforgatásra való felhasználása az egyházban, amelynek célja az egyház elpusztítása (vagy más egyházzá alakítása – nem olyanná, mint amit Krisztus Jézus akart és meg is alapított), már önmagában véve is elégséges alap az új egyház tekintélyének az érvénytelenítéséhez, amely rosszindulatúan rálepett Krisztus egyházára és elbitorolta a hatalmat. Ezért nem ismerem el annak a dikasztériumnak a legitimitását, amely engem bíróság elé állít.
A püspök hangsúlyozza, hogy minden katolikusnak meg kell értenie, hogy milyen nagy rossz az egyházi tekintély felforgatásra való felhasználása. A cél az egyház elpusztítása vagy valami olyasmivé változtatása, amit Krisztus nem akart és nem alapított. A zsinat utáni első években ez még ez nem látszott, úgyhogy a katolikusok jóindulatúan igyekeztek mindent pozitívan megmagyarázni. Majd Bergoglio 11 éves tevékenységével lepleződött le a II. Vaticanum tervezőinek rejtett célja. Vigano érsek arra a megállapításra jut, hogy az egyház pusztítása céljából történő tekintéllyel való visszaélés elégséges alap ahhoz, hogy az új egyház, amely rálepett Krisztus egyházára, le legyen leplezve. Ez az új egyház a Deep Church, azaz Bergoglio New Age antiegyháza.
Az a gyakorlati konklúzió, ami ebből a püspökök és a papok számára levonható, hogy el kell szakadniuk az érvénytelen pápától, aki saját magát zárta ki Krisztus egyházából, ezért nem is lehet annak feje.
Manapság már minden Vatikán által kiadott szankció vagy exkommunikáció érvénytelen és hatálytalan. Ez nemcsak Vigano érsek hamis exkommunikációjára vonatkozik, de minden más püspökre is, aki hűségesen kiáll Krisztusért és az Ő egyházáért.
Idézet C. M. Vigano érsektől: „Az a mód, ahogy végrehajtották a katolikus egyház elleni ellenséges akciót, igazolja, hogy tervezett és szándékos volt, mert különben azokat, akik ezt elítélték, meghallgatták volna, és azokat, aki ebben résztvettek, azonnal leállították volna.“
Vigano érsek, mint a Vatikán hosszú éveken át tevékenykedő alkalmazottja, feltárja a valóságot, hogy tervezett és szándékos egyház ellenes összeesküvésről van szó, amelynek célja az egyház belülről történő felszámolása. Bizonyítékként hozza fel azt, hogy ha nem lett volna ez a likvidációra irányuló akció tevezett, akkor azokat, akik ezt elítélték, az egyházi vezetés meghallgatta volna és megfelelő intézkedéseket vezetett volna be, amelyek a belső puccsot megállították volna. Azonban a valóság úgy nézett ki, hogy azokat, akik rámutattak az egyházon belüli bűntettekre és védelmezték az igazhitű tanítást, a hierarchia eltávolította. Azokat pedig, akik szorgalmazták az egyház önpusztítását, a legmagasabb hivatalokba emelték.
Idézet C. M. Vigano érsektől: „Bizonyára, az akkori kor szemében és a bíborosok, püspökök és a klérus többségének hagyományos formációja mellett, a hierarchia által előidézett botránkozás – amely hierarchia ennyire meghasonlott volna –, olyan szörnyűségnek tűnt, hogy sok prelátus és klerikus nem hitte, hogy lehetséges, hogy a forradalmi és szabadkőműves elvek az egyházban elismerésre és támogatásra találhatnak.“
A hagyományos formáció és gondolkodás a katolikus egyházban, ahogyan arra az érsek rámutat, olyan légkört teremtettek, hogy hihetetlen volt, hogy az egyház pusztítására irányuló szabadkőműves elvek bejuthatnak az egyházba. Ezért nem lehetett azokat leleplezni. Már csak annak a gondolatát is, hogy a katolikus hierarchia harcot folytat az egyház ellen, a katolikus a saját súlyos bűneként fogta volna fel.“ Azokat pedig, akiknek felelősségük volt, mint a püspököknek és bíborosoknak, a tekintélytisztelet akadályozta abban, hogy rámutassanak azokra a bűnökre, amelyeket az egyházban Isten ellen és az egyház alappillérei ellen kezdtek elkövetni.
Idézet C. M. Viganotól: „Éppen ez volt a Sátán mesteri húzása – ahogy azt Lefebvre érsek megnevezte –, aki tudta, hogyan kell kihasználni a katolikusok természetes tiszteletét és fiúi szeretetét a pásztorok szent tekintélye iránt, hogy rávegye őket arra, hogy előnyben részesítsék az engedelmességet az Igazsággal szemben.“
Vigano érsek felhívja a figyelmet Lefebvre érsekre, aki már néhány évtizede rámutatott a herézisek előtti ajtónyitás fő okára. Ezt az okot a sátán húzásaként nevezte meg, aki rávette a katolikusokat arra, hogy részesítsék előnyben az egyházi tekintély iránti engedelmességet az Igazsággal szemben, azaz a változhatatlan hitigazságokkal szemben, amelyek Isten kijelentéséből erednek. Az egyházi tekintély iránti engedelmesség előnyben részesítésének az lett a következménye, hogy már nem lehetett a hierarchiát leleplezni, hogy visszaél a tekintélyével az egyház lényegével szemben. Ha valaki rámutatott erre, mint például Lefebvre érsek, nem az isteni büntetéssel kellett számolnia, hanem az egyházival, azaz az ún. exkommunikációval az állítólagos engedetlenség és a skizma bűne miatt. Úgyhogy a hitigazságok védelme, azaz az apollógia, a zsinat után gyakorlatilag lehetetlenné vált. A II. Vaticanum eufóriájában, amely előtt mindenkinek kapitulálnia kellett, a herézisek tárt ajtókra találtak az összes teológiai iskolába.

+ Illés
A Bizánci Katolikus Patriarchátus pátriárkája

+ Metód + Timóteus
Püspök-titkárok

2024.7.15.