honifelderites

A kiegyezést politikai szempontból szoktuk emlegetni, pedig gazdaságilag is legalább ilyen horderejű változást jelentett: a reformkor betetőzéseként nemcsak a polgári társadalmat, hanem a kapitalizmust is elhozta Magyarországra. A nemesség megtarthatta ugyan a címeit és a vagyonát, ám az előjogaiból semmije sem maradt. Rá tudott-e csatlakozni a feudális gazdasági elit, azaz a nemesség a kapitalista gazdasági berendezkedés lehetőségeire? Fel tudta-e használni az arisztokrácia a meglévő tőkeerejét az iparosításhoz, vagy az új korszak csak új ipari nagytőkés elitet emelt fel? Gazdasági vizsgálódásunk tárgya a dualizmus-kori Magyarországon, amely során Kárbin Ákos történésszel próbáltuk tisztába tenni a prosperáló időszakkal párhuzamos kétmillió kitántorgó ügyét, valamint azt is, hogy egy az egyben kell-e mérnünk magunkat a német vidékhez és a Nyugathoz.

Nincs közös katarzis, nincs nemzeti sikerélmény a rendszerváltásban, és ez nem ok nélküli. Csak sok-sok egyéni kiábrándulás története van, a csalódásé. Amit elsikkasztottak a magyaroktól a kommunizmus évtizedei alatt, abból szerezték meg a maradékot a kommunizmus bukásakor ugyanazok a tolvajok. A kommunista diktatúra gazdasági, véleményformáló és titkosszolgálati hálózatát szinte teljes egészében átmentették a rendszer/módszerváltáson, így értelemszerűen a tényleges hatalmat is. Ez a polip mindent átfont a karjaival, mindenhol a régi elvtársak szekerét tolta és szennyesét mosta, minden nemzeti szellemiségű igyekezetet lefojtott, nevetségessé tett. A kommunizmus véget ért 1989–90-ben, de az atlantistává átöltözött kommunista hálózat befolyása nem – az még ma is jelen van az életünkben. Kikből áll ez a hálózat? Hogyan lettek az ÁVH-s terroristákból a színfalak mögött impexes üzletemberek, kultúraszervezők meg humoristák, a kínvallatók burokban született gyerekeiből pedig a színfalak előtt nyugatos mintademokraták? Mező Gáborral, a Hálózat kutatójával jártunk utána Magyarország 1945 utáni többszöri megnyomorításának.

A fejlettebbtől nem szégyen tanulni, főleg ha az a fejlettebb is mi vagyunk – pontosabban voltunk, ezer évvel ezelőtt. Az Árpád-kori magyar vízgazdálkodás alapja a mai szemmel nézve hihetetlenül sűrű csatornahálózat, valamint a domborzati viszonyokat, az időjárás rendszerességeit és a fizika törvényeit messzemenően figyelembe vevő vízkormányzás volt. Gépi szivattyúk nélkül is bárhová, akár a folyóktól távolabbra is el tudták juttatni a vizet, és vele együtt a szántóföldek és rétek tápanyaggazdagságát biztosító iszapos hordalékot és haltrágyát. Sem szivattyúkat működtető fosszilis energiahordozókba, sem műtrágyába nem kellett beleölniük a pénzt a korabeli gazdáknak, hiszen mindent megoldott áradáskor a víznyomás, később pedig a gravitáció. Eközben a terméshozamokon sem volt okuk aggódni, Magyarország volt Európa egyik éléskamrája. Ráadásul árvízvédelemre és belvízlevezetésre sem kellett vagyonokat elkölteni, valamint az aszály előfordulását is minimalizálták elődeink. A megdöbbentően fejlett rendszer történetét, működését és sokoldalú hasznait Németh Zoltán műszaki oktató, gazdálkodó mutatta be.

Kik vagyunk mi, és mik szeretnénk lenni? vs. Mik a nemzetközi trendek, amiket követhetnénk? A hagyományos sikersportágainkban – akár tudatosan, akár ösztönösen – jellemzően az első kérdésre adnak újra és újra jó válaszokat ahelyett, hogy az utóbbit hajszolnák. Az önazonosság az egyén és a közösség számára is kulcsfontosságú, így a sportban is megkerülhetetlen. Olimpiai érmeink döntő részének hátterében éppen az áll, hogy edzői műhelyeink, sportolóink helyesen ismerték fel a magyarokra jellemző testi és lelki adottságokat, és jól aknázták ki az ezekből fakadó képességeinket. A követendő példát azoknak is érdemes lenne követni, akik letértek erről az útról. Nyolc legeredményesebb sportágunk titkai és tanulságai tárultak fel a Csibész a pályán sorozatban, ahol az utolsó részben megvonjuk a mérleget, és meghatározzuk a magyar sportoló szuperképességeit. (A sorozat 2021. augusztus–november között készült.)

Hajós Alfréd nemcsak a magyar olimpiai győzelmek sorát nyitotta meg, hanem az úszósportunkat is azonnal feltette a sporttérképre. Már a legkorábbi olimpiákon is klasszisaink követték a medencében, a két háború között pedig már olyan bázissal bírt idehaza a sportág, hogy világrekorder gyorsváltónk volt. A magyar sport második világháború utáni csúcsidőszaka még kiemelkedőbb eredményeket hozott, utána viszont hosszú szünet jött. Emiatt is szinte mindenkinek Széchy Tamás ugrik be, ha úszásról van szó, és ez a vélekedés a korábbi fényes sikerek ellenére sem teljesen alaptalan. Mindaz, ami ma a magyar úszósport, az jelentős részben tényleg az ő szakmai műhelyéből származik. Legalább ilyen fontos ügy azonban, hogy mi lesz holnap a magyar úszósport. A történelem és a módszerek mellett ezt is megbeszéltük Wladár Sándorral, a Magyar Úszó Szövetség elnökével. (A sorozat 2021. augusztus–november között készült.) Következő rész: https://rumble.com/v4x5mw5-a-vagany-es-kitarto-magyar-nyeri-az-aranyakat-csibesz-a-palyan-9.html

A sporttörténet egyik legnagyszerűbb győzelmi sorozata fűződik a magyar kardcsapathoz, illetve a magyar férfi kardozókhoz, akik a ’60-as évekig verhetetlenek voltak. Az Olaszországból behozott modern kardvívás jó termőtalajra talált a komoly hagyományokkal rendelkező magyar vívóvilágban, és egy évtized alatt olyan kultúrát építettünk ki, hogy több, mint fél évszázadon át evidens volt a magyar kardvívók győzelme az olimpiákon egyéniben és csapatban egyaránt. 1956 miatt, mint annyi minden, ez is megtört, ám csak ezután következtek a magyar párbajtőr legfényesebb évei. Történelmünk legsikeresebb sportágában a csillogó kardsztorink mellett férfi és a női párbajtőrben, sőt néha-néha férfi és női tőrvívásban is maradandót alkottunk. A vívókultúránk a kezdetek óta folytonos, de olyan széles bázist egyik vívónemben sem sikerül már kiépítenünk világklasszisokból, mint az egykori kardválogatottunk, vagy a ’70-es évek párbajtőrválogatottja. Az okokról, múltról, magyar iskoláról és jövőbeli feladatokról Szabó Bence kétszeres olimpiai bajnok kardvívóval beszélgettünk. (A sorozat 2021. augusztus–november között készült.) Következő rész: https://rumble.com/v4x5azz-uj-felfedezesekbol-szuletett-minden-uszo-diadalmenetnk-csibesz-a-palyan-8.html

Valóban egy nemes eszme lenne a kommunizmus, amely csak azért torkollott minden egyes alkalommal emberek megsemmisítésébe, mert félrecsúszott a megvalósítása? Létezhet a jó kommunizmus és a jó kommunista, hogyha a céljait nem erőszakosan akarja megvalósítani? A parlamentarizmus kereteit elfogadó, tehát elvileg megszelídített szociáldemokraták azonban minden adódó alkalommal aláfeküdtek az erőszakos kommunistáknak a magyar történelemben. Ezt tarthatjuk árulásnak, vagy a kommunisták fogalomkészletével élve tarthatjuk történelmi szükségszerűségnek is, az viszont biztos, hogy figyelemre érdemes a hazai sorsuk. Mi a különbség kommunizmus és szociáldemokrácia között, honnan ered ez a két mozgalom, mi közük van egymáshoz, és valóban szocdemek-e korunk szocdemjei? Ezeket bontotta ki részletesen a műsorban Szerencsés Károly történész, aki a jelenre vonatkoztatva is sommás tanulságokat vont le a szociáldemokráciával kapcsolatban.

„Ha valaki Magyarország sorsos állapotját látni kívánja, tekintse Első Remete Szent Pál szerzetét. És ha azt virágjában tündökölni látja, tudja meg, hogy az országnak is jól vagyon dolga, mert jó rendben a szénája” – mondta a hagyomány szerint Pázmány Péter a pálos rendről. Az idézet történetileg nem igazolt, ám akár igaz, akár nem, azért tudott így meggyökeresedni, mert a pálosok története ténylegesen összeforrott Magyarországgal. A törökvészig virágzó szerzetesrend Mohács után az országhoz hasonlóan óriási pusztulást ért meg, majd a török kiverése előtti évtizedekben kezdett újra magára találni. Milyen csapásokat szenvedett el a rend az országgal párhuzamosan a Habsburg abszolutizmus, majd a kommunista diktatúra részéről, hogyan támadt fel újra és újra az országgal együtt, milyen állapotban van ma, és hogyan dolgozott, illetve dolgozik a magyarság ügyéért? Ez is kiderül a Hesz Attila pálos szerzetes atyával készült beszélgetésből, ahol természetesen a pálosok által őrzött, ősi, kereszténység előtti titkok mellett sem mentünk el.

A második világháború utolsó hónapjaiban német katonák és titkosrendőrök, meg szlovák Hlinka-gárdisták még javában öldösték Szlovákiában a lakóhelyükről összefogdosott embereket, sokfelé akár százával gödörbe lőve zsidókat és más civileket, amikor a partizánok már ugyanezt művelték a másik oldalon. A lakosságot terrorizáló fegyveres csőcselék tagjai elsősorban a német és magyar civil lakosságot, illetve magyar hadifoglyokat és leventefiúkat mészároltak le tömegesen – természetesen a kifosztásuk után –, de esetenként zsidókat, sőt, szlovákokat sem kíméltek, ha érdemesnek látták kirabolni őket. Az ezeken a háborús bűncselekményeken edződött hóhérok aztán a háború véget érte után már Eduard Beneš köztársasági elnök közvetlen parancsára folytatták a tömeges gyilkolászást nemzetiségi alapon, a felszabadult, demokratikus Csehszlovákiában. Volt önbizalmuk, hiszen a győztes oldalon álltak, így akár náci elgondolásokat is alkalmazhattak. Szenvtelenül gödörbe lőttek férfiakat, nőket, gyerekeket, még csecsemőket is. Ligetfalunál szemrebbenés nélkül működtették tovább az ottani náci koncentrációs tábort, csak már nem zsidóknak: ezrével gyilkolták le a Pozsonyból elhurcolt magyar és német polgárokat, a férfiakat megkínozva, a nőket csoportosan megerőszakolva, a gyerekeket akár élve melléjük hantolva, és persze mindenkit kirabolva. Az iszonyú embertelenségekről Dunajszky Géza felvidéki helytörténész beszélt a műsorban.

Nem valami misztikus ködbe vesző Titok, amelyet gonosz erők elvettek tőlünk az évszázadok során. Valóigaz, hogy a kommunisták ki akarták törölni az emlékét is, de nem sikerült nekik. A magyar történeti alkotmány nem egy minden bajunkra megoldást kínáló, ősi, varázserejű könyv, hanem mi magunk vagyunk: a több, mint ezer éves keresztény törvénykezésünk összes tapasztalata, a szokásjogunk, valamint az államalkotó tudásunk, amelyet ezerkétszáz éve, a vérszerződés óta csiszolgatunk. Olyan bölcsesség rejlik benne, amely bőven megelőzte időben a modern kori szabadságjogok törvénybe iktatását. Ez nem egy múzeumi tárgy, hanem az élő jelen, ami mindig is volt – szervesen fejlődő rendszer eredménye, amely a magyar értékrendből és szokásokból fakad, de mindig a valósághoz idomulva keretezte az életünket és az önállóságunkat. Így volt ez Szent Istvántól a kommunista hatalombitorlásig, ezért a Szent Korona-tan kitörölhetetlen része a királyság, de így van ma is, amikor – noha a 2012-es alaptörvény visszahelyezte méltóságába a történeti alkotmányunkat – a köztársaság jelenti a gyakorlatot. Ám épp azért, mert a valóságot képezi le a magyarok tükrében, az lesz, amivé mi tesszük. Változtatni rajta csak nekünk van jogunk, senki másnak. Ezt nem egyszerű elmagyarázni olyan európai országoknak, amelyek az ezer meg ezerkétszáz évet csak hallomásból ismerik, de még közel ennyit sem léteztek. Ennél könnyebb dolga volt Horváth Attila jogtörténésznek, aki nekünk magyarázta el kiválóan.

A kispályás kézilabdát csak az ’50-es évek végétől játsszák elterjedtebben, ezért a játék kiérlelődése, fejlődése rögtön éles nemzetközi verseny közepette történt. Ebbe a fejlődésbe a magyar kézilabda is beletette a magáét, és ugyan a férfi válogatottunk sokáig csak üldözte az élmezőnyt, a női szakág kezdettől a legjobbak között vitézkedett. A ’80-as években aztán a férfiak vitték a prímet, a rendszerváltás óta pedig az ezredforduló éveiben volt utoljára kiemelkedő időszakuk a nőknek. Ma mindkét fronton az elit nyomában próbálunk loholni, de a többi csapatsportágunkban is megszokott magyaros kreativitás önmagában már nem elegendő, mert közben a világ sem állt egy helyben. De mit kezdhetünk ezzel az adottságunkkal, segíthet-e visszazárkózni a legjobbak közé, és mi kell még a visszazárkózáshoz? Zsiga Gyulával, a Magyar Kézilabda Szövetség utánpótlás-fejlesztési igazgatójával jártunk utána. (A sorozat 2021. augusztus–november között készült.) Következő rész: https://rumble.com/v4x0s6x-vivoiskola-a-vilag-tetejen-csibesz-a-palyan-7.html

Csak a legelvetemültebb sportrajongók körében ismert, hogy a férfi és női kosárlabdázásunk is járt már a világ élvonalában. Ez ugyanis az ’50-es években történt, amikor a foci- és vízilabda-válogatottunk egyaránt a világ tetején volt, magára vonva a figyelem nagy részét. Akkoriban sorra hordták haza az érmeket az Európa-bajnokságokról a kosárlabda-válogatottjaink, a csúcspont pedig az volt, amikor a férfiak idehaza szereztek aranyérmet, 40 ezer tomboló néző előtt legyőzve a Népstadionban az Eb-címvédőt és egyben a legutóbbi olimpia ezüstérmesét, a Szovjetuniót. Sikereinket – nem meglepő módon – kosarazásban sem a nyers erő alapozta meg, hanem a gyors labdajáratásra és ötletes megoldásokra épülő magyaros játék. Később azonban a politika beavatkozása miatt megtört a magyar kosársport, legfeljebb egy-egy elszánt edző tudta valamelyest rajtahagyni a kéznyomát. Férfi csapatunk a ’60-as évek óta nem tudott megvillanni, és a nőknek is csak kevéssel jut több sikerélmény. Hogyan csináltuk régen, és mit érhet az a tudás ma? – ezt fejtegettük a sportág talán legtapasztaltabb hazai szakértőjével, Ránky Mátyás korábbi szövetségi kapitánnyal és válogatott játékossal. (A sorozat 2021. augusztus–november között készült.) Következő rész: https://rumble.com/v4wzzjb-profi-munka-nelkul-nem-eleg-a-magyaros-kezilabda-csibesz-a-palyan-6.html

A magyar embernek birkózásban sem kenyere a villámháború. Akárcsak egykori nomád ősei, előbb felméri a terepet, feltartóztatja és közben felméri az ellenfelet is, legfőképpen pedig várja a kínálkozó lehetőséget. Legjobbjaink a mérkőzésidő múlásával egyre veszélyesebbé válnak, hiszen az ellenfél testben és fejben fáradni kezd majd, a mi birkózóink viszont rengeteg munkát fektetnek abba, hogy velük ez ne nagyon történjen meg. Erősebb így lehet más birkózó a magyarnál, de szívósabb és technikásabb nem nagyon. Takács Ferenc edzővel, mesteroktatóval, korábbi többszörös országos bajnok birkózóval fejtettük meg a sportág magyaros iskoláját. (A sorozat 2021. augusztus–november között készült.) Következő rész: https://rumble.com/v4wxjpl-a-felbeszakadt-kosarlabda-igeret-csibesz-a-palyan-5.html

Három évtized óta jó minőségű felvételek sokaságán, élő adásban nézhetjük a magyar kajak-kenu aranykorát. Itt nincs okunk sóhajtozni a hajdani dicsőségünk után, hiszen most is el vagyunk látva sikerekkel. Az olimpiákon rendszeresen ettől a sportágtól várjuk a legtöbb aranyat meg a legtöbb érmet, amiben nem is szoktunk csalódni, és nemegyszer mi nyertük a sportág éremtáblázatát is. Miben rejlik a magyar kajak-kenu ereje, milyen a magyaros kajak-kenu, és miben lennének lehetőségeink még a mostani sikereken felül is? Ábrahám Attila olimpiai bajnok kajakostól ezt is megtudtuk. (A sorozat 2021. augusztus–november között készült.) Következő rész: https://rumble.com/v4w4d19-a-magyar-birkozo-farad-el-utolsokent-csibesz-a-palyan-4.html

A vízilabda nem csupán egy sport a magyarok számára, hanem a focink lehanyatlása óta egyértelműen a legkiemelkedőbb csapatsportunk. Sőt, több is, mint sport, beépült a magyar öntudatba, úgy vagyunk vele, hogy ez a mi sportágunk, és ha néha nem is mi nyerünk, akkor is magabiztosan állítjuk, hogy mi vagyunk benne a legjobbak. Ha végignézünk a magyar vízilabdázás történetén, akkor mindenekelőtt elfárad a szemünk, hiszen a huszonhárom olimpián, amelyen részt vett a vízilabda-csapatunk, tizenhatszor érmet nyertünk, és ebből kilencszer aranyat, nem beszélve az Európa-bajnoki és világbajnoki érmekről. A játékot ugyan nem mi találtuk ki, de a magyar találékonyság több olyan innovációval járult hozzá, amelyek végleg meghatározták a sportág fejlődési irányát. A győzelmet győzelemre halmozó magyar vízilabdánk folytonosságát a történelmi kataklizmák – világháború, ’56 – és a Los Angeles-i olimpia bojkottja sem tudta megtörni, a tudás nemzedékről nemzedékre öröklődik, és ez az oka, hogy a kevésbé sikeres időszakokban is mindig van mihez visszanyúlni, van visszaút a csúcsra. Mit tud ez a magyar vízilabdakultúra, mik a különleges képességei? Kiderül a Kiss Gergellyel folytatott beszélgetésből! (A sorozat 2021. augusztus–november között készült.) Következő rész: https://rumble.com/v4w0mae-kajak-kenu-aranykor-elo-adasban-csibesz-a-palyan-3.html

A magyar fociban megbúvó tudás még a tízmillió szövetségi kapitány számára is sok újdonságot tartogathat, hiszen a futballunk dicső múltja nemcsak a 6:3-ból és a helsinki olimpiai aranyból áll, hanem már az 1938-as világbajnoki döntőbe jutásunk is egy komoly szellemi és gyakorlati érés eredménye volt. A magyar futballkultúra a ’20-as évektől kezdve iskolateremtő volt, a trianoni csapás miatt külföldre ment edzőink sokfelé elterjesztették, és egészen az ’50-es évekig az egész játékra kiható innovációkkal járultunk hozzá a világ labdarúgásához. Mindezek fényében még drámaibb, hogy később milyen mélységekbe szakadt le a futballunk. Az akkori tudásunkat a holland, a spanyol és az olasz futballiskola továbbgondolta, máig fejleszti, mi pedig nemhogy elfelejtettük, de már fel sem ismerjük, ha valaki külföldről visszacsempész hozzánk valamicskét ebből a tudásból. Van-e kiút, és csinálhatnánk-e olyan jól, mint egykor? Ferenczi Attila futballhagyomány-kutatóval derítjük ki. (A sorozat 2021. augusztus–november között készült.) Következő rész: https://rumble.com/v4uw3u8-a-magyar-vizilabdakultura-elpusztithatatlan-csibesz-a-palyan-2.html

Nemzeti hős, vagy csak egy átlagos kommunista gazember, akinek a legendáját ügyesen megfabrikálta a baloldali emlékezetpolitika? Tud-e olyat tenni egy hithű bolsevik, egy önkéntes NKVD-ügynök, Sztálin bizalmasa, a parasztság kifosztója, a svábok deportálója, amitől nemzeti hőssé válhat? És ha igen, Nagy Imre megtette-e? Az őt övező mítosz szerint egy történelmi pillanatban hátat fordított addigi kommunista meggyőződésének, és a nemzeti ügy, a függetlenség, a szabadságharc mellé állt. De mi lesz a mítosszal, ha Nagy Imre valójában mindvégig kommunistaként, a Párt hűséges embereként viselkedett, és nem állt át semmi mellé, csupán elvétette a lépést az egymást is fellógató kommunisták örök belharcában? Sebes Gábor, A Nagy Imre-mítosz című könyv szerzője mutatja be részletesen az egykori miniszterelnököt, a tétova embert, akinek a felakasztását Kádár elvtársi alapon is megbánta.

Trianonra mindig úgy nézünk, mint a mi történetünk egyik tragikus részére, amiből a tragédia valóban helytálló, viszont ez nem csak velünk történt. Ezúttal, ahelyett, hogy ismét elgyászolnánk magunkat, és szemrehányóan feltennénk a kérdést nyugat felé, hogy megérte-e földbe döngölni Magyarországot, fordítunk egyet a szemponton. Inkább szemrehányóan feltesszük a kérdést nyugat felé: megérte ennyire túlnyeretni a szomszédainkat? A soknemzetiségű Magyarország helyett létrehoztak három új, soknemzetiségű országot, egymáshoz erőltettek sem gazdaságilag, sem kulturálisan nem összetartozó vidékeket, és furán hangzik, de ezzel őket is hosszú időre kényszerpályára állították. Száz év távlatából már látható, hogy a román, szerb, és cseh/szlovák nemzetpolitika elsődleges célja a rablott föld magyartalanítása volt népirtással, elüldözéssel, kisemmizéssel, tönkretétellel bármivel, és csak ennek előrehaladt állapotában, amikor már etnikailag is birtokba veszik a megszerzett területeket, akkor kezdenek hozzá a fejlesztéséhez. Addig viszont egy évszázadon át csak sorvadt, balkanizálódott, amit elvettek Magyarországtól. Raffay Ernővel megnéztük, hogyan sáfárkodtak a szomszédaink a megkapott óriási erőforrásokkal, gazdasági lökettel.

Felfoghatatlan pusztítást végeztek a mongolok Magyarországon 1241–42-ben: az elfoglalt területek férfilakosságát elhurcolták és segédhadként besorozták a mongol hadseregbe, ahol hamar halál várt rájuk, a kezükbe került falvakat és városokat földig rombolták, a nőket és a gyerekeket pedig tömegével legyilkolták a lakóhelyükön. A vérfürdő, amivel a magyarság szembesült, egészen megdöbbentő; még a XX. századi népirtásokkal is simán állja az összevetést mind léptékében, mind kegyetlenségében, mind iparszerű végrehajtásában. Magyarország 2–3 milliós lakosságának feltehetően a negyede, de talán a fele is belehalt a tatárjárásba, az ország közepén – a későbbi Kunságban – szinte nem maradt élő ember a dúlás után. Amíg azonban idáig eljutottak a támadók, addig nekik is nagyon kemény útjuk vezetett, ők is igencsak sok katonát vesztettek a szívós magyar ellenálláson. De miért vonultak vissza olyan váratlanul? – régóta sokakat foglalkoztat ez a kérdés, amelynek a megválaszolásához egészen közel kerültünk a legújabb régészeti kutatások révén. Ezekből az is kiderült, hogy az Árpád-kori Alföldet nem olyan, kevés településsel tagolt pusztaként kell elképzelnünk, mint ma, hanem a Dunántúlhoz hasonlóan sűrűn lakott és művelt terület volt, és éppen a tatárjárás után kezdte el felvenni a ma is ismert képét. A korabeli Magyarországról, annak pusztulásáról és a mongolok eltakarodásának okairól Rosta Szabolcs régész mondott el érdekes részleteket a Honi felderítésben.

Hagyjuk a múltat, inkább lépjünk már túl rajta, és a jövőbe tekintsünk! – hányszor és hányszor hallottuk ezt! De mit tehetünk, ha a múlt levakarhatatlanul jön velünk? Mi közük a mai társadalmunkat sújtó párválasztási és családi problémák, indulatkezelési gondok, függőségek, hajléktalanság, öngyilkosságok jelentős részének a múlthoz? Hogyan nyomorította meg a történelem az egyént, de még az egyén gyerekeit, unokáit, dédunokáit is? A nemzeti sorscsapások kollektív emlékezetei között ott húzódnak a totalitárius diktatúrák, az etnikai tisztogatások, népirtások hosszú árnyékai, amelyek teljes családok életét tették tönkre, nemzedékeken átörökítve, rengeteg esetben mindmáig. Nincs ennél velünk élőbb történelem, és ezt megtanulni sem elég. Ezt ki kell beszélni, amit Trianon, a magyarüldözések, a holokauszt, a deportálások, a kommunista terror okoztak az áldozatok lelkében, mert a meggyötört emberek nagyon sokszor csak meggyötört gyerekeket tudtak felnevelni, akik szintén meggyötört gyerekeket neveltek fel… Bern Andrea családfakutató történész megdöbbentő dolgokat mondott el a műsorban a transzgenerációs traumák pusztító jelenlétéről.

Akik a magyarság önbecsülésébe akarnak gázolni, rendszeresen próbálják kollektíven ránk sütni a bűnös nemzet bélyegét a magyarországi holokausztért. A kényszerpályán sodródó, függetlenségét elvesztett, megszállt országunkban azonban senki sem szegülhetett szembe érdemben Hitler és végrehajtói akaratának. Még a gettókba zárt zsidóság hétköznapi életét megszervező zsidó tanácsokat is felhasználták a holokauszt véghezviteléhez, ők is ki voltak szolgáltatva a nácik kénye-kedvének és megdöbbentően pitiáner követelőzéseinek. A holokausztban részt vevő, kis létszámú magyar tettestárs mellett azonban nagyon sokan, a saját életük kockáztatása árán mentették az üldözött zsidókat, és az országban tapintható volt a németellenes hangulat. Hogy zajlott 1944 Magyarországán a náci népirtás, milyen belső törésvonalak osztották meg magát a zsidóságot is, és hogyan próbálta Horthy megmenteni a budapesti zsidókat? A Honi felderítésben Veszprémy László Bernát mutatta be az eddig jobbára ismeretlen részleteket a legújabb történettudományi eredményei alapján.

Sokat emlegetjük a Trianonnal kapcsolatos számokat, az elrabolt négyzetkilométereket, elcsatolt emberek tömegét, köztük magyarok millióit, ám beszélni kell az elvett ipari létesítményekről és bányákról, valamint az országunk tényszerű kirablásáról a megszálló románok, csehek és szerbek által elvitt gépekről, vagonokról, élőállatról és bármiről, ami mozdítható volt. Csak így lehet érzékeltetni, mennyire kilátástalan helyzetbe kerültünk 1920-ra – a kortársak közül jó néhányan úgy gondolták, a maradék Magyarország életképtelen, s így meg vannak számlálva a magyar államiság napjai. Mégis elkövettük azt a bravúrt, hogy túléltük ezt a csapást is, és az országnak folytatnia kellett az életét. A válságmenedzsment enyhe kifejezés arra a feladatra, amely Horthy Miklós és a korszak kormányai nyakába szakadt: egy gazdasági, társadalmi, külpolitikai, önbecsülési szempontból egyaránt padlóra taszított országot kellett kivezetni a reménytelen helyzetből. Ez azonban hihetetlenül látványosan sikerült, és két évtizeddel később már egészen más arcát mutatta az ország. Ennek az óriási teljesítménynek jártunk utána Ujváry Gábor, a Veritas Intézet történésze segítségével.

Talán semmilyen történelmi ügyünket nem lengi körül annyi misztikum, rejtély és hitbéli meggyőződés, mint az őstörténetünket. A magyar eredetkutatás kérdéseit a közelmúltig leginkább nyelvészettudományi elméletek alapján próbálták megválaszolni a történészek, ám az utóbbi bő másfél évtizedben ez a helyzet alapvetően megváltozott. Az oroszországi, ukrajnai, moldovai ásatási és kutatási lehetőségek megnyílásával rengeteg eddig ismeretlen leletet ismertek meg a magyar régészek, amelyek elődeink vándorlásának rengeteg részletét árnyalják, vagy helyezik új megvilágításba. Türk Attila, a BTK Magyar Őstörténeti Kutatócsoportjának vezető régésze segítségével Etelközön, majd az Urál lábánál fekvő Levédián keresztül egészen a hegylánc túloldaláig, a mai orosz–kazah határvidékéig, a Tobol és az Iszim folyók környékéig követjük időben és térben visszafelé őseink útját.

Miért irtotta ki Szent István a magyarság felét, amikor kereszténnyé térítette az országot? Bizonyos körökben rendre felmerül ez a közkeletű városi legenda, miközben a terjesztői bele sem gondolnak, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyesmi, ha kicsit is ragaszkodunk a valószerűséghez, illetve ha Szent István ragaszkodott az országa működőképességéhez. Több szempontból is utánajártunk, évezredes távlatban hányadán áll a magyarság a kereszténységgel, és hogyan fér meg az intézményes vallás a kereszténység előtti pogány rítusokkal, amelyek közül éppen a húsvéti népszokások a máig legelterjedtebbek. Szász Péter történésszel végül annak is nyomába eredtünk, hogy igazi, nemzeti alternatívát kínálnak-e azok a hitrendszerek, amelyeket különböző modern próféták hirdetnek az ősmagyarok eredeti vallásaként.

Mátyás király személyét és uralkodását talán minden királyunkénál több legenda és hiedelem övezi. Az ő uralkodását fémjelző magyar nagyhatalmi státusz, majd a középkori Magyar Királyság Mátyás halála után mindössze egy emberöltővel bekövetkező teljes bukása drámai ellentétben áll egymással, az ilyen magasról ilyen mélybe zuhanásunkat nehéz visszafogott érzelmekkel tudatosítani. Alighanem ezért él még mindig a népi emlékezetben nagyon sok mesés történet főhőseként Mátyás király, ám nagy királyunk születése, trónra kerülése, megkoronázása és halála is bővelkedik a sorsszerűnek tűnő egybeesésekben, már-már misztikus „véletlenekben”. Uralkodásának eme ritkábban emlegetett összefüggéseiről Varga Tibor jogtörténészt kérdeztem.